cardiac-surgery.png
Dr._Márky_Ádám
Dr.Márky Ádám_Semmelweis_Egyetem_Életmód
Dr.Márky Ádám_HVG_konferencia
Márky_Ádám_mindfulness_előadás
márky_ádám_corvinus_egyetem_mindfulness.
márky_ádám.jpeg
Dr.Márky_Ádám_hvg.hu_címlap_fenntartható
Márky_Ádám_TEDx.png

6 évig dolgoztam az orvosi egyetem mellett az Országos Mentőszolgálatnál mentőápolóként, sőt a végén szakápólóként; valamiért jó ötletnek tűnt elvégezni az egyetem és a munka mellett egy 2 éves okj képzést... Annyi haszna mindenesetre biztosan volt, hogy elég jól megtanultam vizsgázni, ill. elfogadni, hogy egyszerűen nem lehet mindenre felkészülni. Ráadásul azon kevesek egyike vagyok, akik össze tudják zavarni a NEAK-ot, mert két működési számom is van; egy orvosi és egy szakápolói. A diploma után pár évvel még egy évig dolgoztam mentőorvosként havi két napot, Nógrád megyében; így az igazi magyar valóságról is van sajátélményem.

 

Mivel volt lehetőségem belülről látni a magyar "egészség"ügy és a benne dolgozók kilátástalan helyzetét, így már az egyetem közben megfogalmazódott bennem, hogy a megszoksz vagy megszöksz közül az utóbbit kéne választani. Ez azonban nem volt könnyű döntés, mert egy időben nagyon megfogott a gyermekszívsebészet, és a GOKI-ban ráadásul olyan helyen tanulhattam, ami egy különlegesen békés, emberi, és szakmai fejlődésre alkalmas  sziget volt a magyar eü elkeserítő tengerén.

 

Végül az segített a döntésben, hogy az egyetem nagy részét már két lányos apukaként csináltam és egyfelől tudtam, hogy ha nagyon jó sebész leszek, akkor nem lesz túl szoros a kapcsolatom velük, másfelől pedig, éreztem, hogy egy orvosi szemszögből kevésbé menő,  de  társadalmilag igen fontos témában, az  egészségfejlesztésben több hozzáadott értéket tudok teremteni. 

 

Még az egyetemen vettem részt az első relaxációs sajátélmény (autogén tréning) képzésemen. Ez sorsfordító találkozás volt, egyrészt a saját életminőségem szempontjából, másrészt onnantól kezdve valahogy mindig az jött szembe a mentőzés vagy az egyetemi gyakorlatok közben, hogy a fő probléma, hogy társadalmilag nem tudunk mit kezdeni a nehéz belső tapasztalatinkkal; stresszel, feszültséggel, szorongással, haraggal, vagy a nehéz gondolatokkal és tulajdonképpen minden egészségtelen szokásunk egyfajta próbálkozás arra, hogy ezeket megváltoztassuk. Ez az a felismerés, ami azóta az orvosi gondolkodásomat meghatározza;

 

hogyan lehet segíteni abban, hogy szabadabban tudjunk viszonyulni saját belső világunkhoz és azáltal szabadon tudjuk azt tenni, ami igazán számít nekünk.

 

Így alakult ki, hogy tulajdonképpen szokásokkal foglalkozom; dolgokkal amiket csinálunk és mint rendes funkcionális kontextualista, ebbe beleértem a verbális magatartást, azaz a gondolkodást is.  Nem dolgozom klasszikus orvosként, ráadásul mindig olyan dolgokat tanulok, amikkel itthon még csak nagyon kezdetlegesen foglalkoznak, így a kurzusok amiken tanulok vagy akiktől tanulok - rajtam kívül - mindig csak egy szűk réteg számra jelentenek valamit, így orvosként mindig kicsit kívülállónak érzem magam.

Néha eszembe jut, hogy mennyivel egyszerűbb lenne csinálni egy hagyományos szakvizsgát és egy kórházban, egy jól definiált munkakörben dolgozni, ahelyett, hogy új, külföldön már jól működő dolgokat próbálok meghonosítani. Aztán végül mindig úgy vagyok, hogy azokat az értékeket, amik nekem fontosak; az állandó tanulás, a munkámmal kapcsolatos igényesség és szabadság, illetve azt a fajta kontemplatív életritmust, amit többé-kevésbé követni próbálok, csak így ebben a formában tudom megvalósítani.

Így marad az, hogy mindig elmagyarázom, hogy eredetileg orvos vagyok, de... miközben kicsit mindig kívülállóként érzem magam. 

Minden éremnek két oldala van; ahol érték van, ott mindig van fájdalom is.